Belépés

Ön itt van >>

Nekünk, gyerekeknek játékot, egy új ismeretséget. Felfedeztük a csapatmunka lényegét, figyelni egymásra és együtt küzdeni.
Jó volt focizni és tollasozni, imádtuk a versenyeket, mindannyian. Jobbak akartunk lenni mindenkinél. Szerettünk nevetni a társainkon, ha nálunk ügyetlenebbek voltak. Elismertük, ha társunk szebben vagy ügyesebben rajzolt, mint mi. Kiránduláskor, ha hullafáradtnak éreztük magunkat, a kicsiknek erőt kellet adni, hogy ők is végig tudják csinálni.
Jólesett végig nézni a kis ikreket, ahogy végig bukdácsolva az ösvényen ők is felértek a vízeséshez. Talán még én is belőlük merítettem erőt. Figyelni, ahogy az eddig zárkózott gyerekek is velünk játszanak.
Apa és anya egy időutazáson esett át, újra gyerekek lehettek velünk. Ennyit hosszú idő óta nem nevettek. Tetszett, hogy az idősebb emberek ugyanúgy játszottak, mint mi. Fáradtságot, betegséget félre téve küzdöttek. Anya hadirokkantként is felállt tollasozni bal kézzel, pedig jobb kezes és a lába is fájt, de örült, hogy a lányok kérték, szerették volna, hogy velük játsszon. Apa sem komoly felnőttként viselkedett, dőlt belőle a szó.
Tetszett, hogy Margit néni tyúkanyó módjára terelgette a csibéjeit vagy éppen a fejükre koppintott, ha rosszalkodtak, de olyan szeretettel, hogy azt egy lurkó sem vette személyes támadásnak, így megmaradt a tábor fegyelmezettsége mégis mindenki jókedvű maradt .
Az utolsó este igazán megható volt. Szerintem egy életre megjegyeztük, még a nagyszájú Robin is elsírta magát a szertartáson, hogy lovaggá avatták. Tényleg elhittem, elhittük, hogy lovagok vagyunk, és büszke vagyok rá.

Köszönjük a lehetőséget! Újra és újra megismételnénk ezt a hetet.

                                                                                                                   Kiss család